Válaszd meg, kit szeretsz!

“Hagyományos jelleggel” működő társkereső vezetőjeként – mivel a hölgyek fura dolgokat meséltek “internetes” élményeikről – gondoltam, kipróbálok egy “menő” internetes oldalt. Tanulok belőle (jó pap is holtig tanul), de legalább új tapasztalatokkal leszek gazdagabb. Ezekről az élményeimről szeretnék most mesélni. Ígérem, elgondolkodtató, talán még szórakoztató is lesz.

Történetünk 2013. Karácsonya ellőtt pár héttel játszódik.

Sokan már ez első csetelés alkalmával fenn akadtak a rostán: helyesírási hibák sokasága, megszólítás nélküli érdeklődés alvási-,  és egyéb intim szokásaimról, tisztelet meg nem adás, odafigyelés hiánya, de “kedvencem” a “mizu” és a “kő kóla” típusú beszélgető partner, a “Humor Herold” típus, vagy a látatlanban  “egész életét elmesélő.” Azután volt, aki az első találkozást a saját lakásán képzelte volna el és akadt, aki zokogva félt a magánytól és ezt olyan “művészi” szintre fejlesztette, hogy látatlanban menekülésre kényszerített.

Summa summarum félév alatt két férfi volt –  a több száz jelentkezőből, –  akivel úgy éreztem, hogy szeretnék személyesen találkozni. Róluk mesélek most.

1. Nagyon jó képpel van fenn, barna hajú, művészlélek, izmos, ápolt. Hab a tortán, hogy közelemben dolgozik és nem messze lakik. Udvarias a telefonban, nem tolakodó. Számot cseréltünk és megbeszélünk egy randit, aránylag közel hozzám, (19 h-ra) egy kevésbé forgalmas, egymást felismerhető helyen. 18.40-kor csörög a telefonom.

– “Te vagy itt? – kérdi, mert a kocsimban ülök, majd ha ideérsz, kiszállok.

– Nem értem még oda ( bár nem hinném, hogy ennyire átlag arc lennék egy pékség előtt – gondoltam),  már úton vagyok. Van húsz percem a megbeszéltek szerint – mondtam.

19.01 h – megérkeztem. Szűk, jól áttekinthető utca. Pár autó parkol üresen, egyikben ülnek csak. Nem hiszek a szememnek! A kocsiban ülő férfi a róla látott képnél cirka tíz évvel idősebb és húsz kilóval több, és teljesen ősz hajú. Hasa bele lóg a kormányba és úgy pöffeszkedik. Első pillanatban azt éreztem, elfutok, azután gondoltam, megadom a tiszteletet, kis ideig beszélgetünk, azután úgyis mennem kell dolgozni. Látom néz, rámosolygok, integetek felé. Fészkelődik, így jobban látszik, még nagyobb a hasa, mint gondoltam. Mi történt? Szegény beszorult a kormányhoz? Hogy száll ki?

Megoldotta, sehogy.

Bementem a pékségbe, pótcselekvésként vettem pár zsömlét és mivel épp jött a villamos, felszálltam. Biztos, hogy Ő volt, mivel a BKV jármű mellett elsuhant és befordult egy mellékutcába.

Vajon ezek után miért tiltottam le?:-)

2. Már a telefonban unszimpatikus volt és bár igen nagy tájszólással beszélt, elmesélte: ő tősgyökeres budapesti. Mindent jobban tudott, mindenben okosabb volt. Igyekeztem undok lenni vele, hátha észre veszi magát és nem nekem kell azt mondanom, NEM.

Egy pillanatra úgy éreztem: bingó, sikerült! Ugyanis azt mondta:

– “Rögtön visszahívlak.”

– Igen! Ez az! – gondoltam, bár örömöm nem tarthatott sokáig. Visszahívott és találkozót kért. (Átvillant a gondolataimban, hisz tanulmányozni regisztráltam!) Nincs mese, találkozom vele, biztos tanulságos és szórakoztató lesz.

Mivel szerettem volna elmenni az Adventi vásárba és kiderült, hogy Ő két megállónyira lakik tőlem, megbeszéltünk egy találkát a megállóban. Ott nem sokat zavar – gondoltam,-  legalább nem megyek egyedül.

Magáról mesélt egész úton. Megtudhattam, hogy egy zsenihez van szerencsém, aki a jég hátán is megél, csodás apuka, tele van jobbnál-jobb ötletekkel, amit ez a “csúnya világ” nem értékel, polihisztor, csak nincs munkahelye. Eközben úgy ült le velem szemben a kisföldalattin, hogy combjai – persze véletlenül – hozzám érjenek akaratom ellenére és arrébb se tudjak lépni. Végre megmenekültem a “sok véletlen” elől, sietve mentem föl a lépcsőfokokat kettesével szeltem. Mint egy kullancs tapadt lépteim után, majd minden árút lefitymált a vásárban. Fura és támadó kérdéseivel pillanatok alatt kivívta az árusok haragját, kötözködött velük.

(Pl: mézárusnál ki volt írva, gesztenyeméz, repceméz. Odaszól neki:

– “jó vicc, biztos benne, hogy ez gesztenyeméz? Honnan tudná, mit gyűjtött a méh? – kérdi, közben öntelt mosoly ül az arcán.

Mézárus: “onnan tudom, hogy nem minden virág azonos időpontban nyílik és figyelemmel kísérem ezt, valamint a kaptáram lakóinak vonulási útvonalát ismerem.”

Ő:  – “és mér ilyen drága?” (Szó szerinti idézet: “mér?”)  Máshol olcsóbb – közli az árussal és odaszól hangosan nekem, ” biztos cukrozzák is, úgy szokták  ezek.”

Mit ne mondjak, én égtem helyette. Kívántam, bár a föld nyílna meg alattam, hogy menekülhessek – de mivel nem tette, – villámgyorsan közöltem: ” én most itt hagylak, elindulok haza.”

Követett, mint az árnyék, az üres trolin mellém akart pöffeszkedni. (Eszembe jutottak egy Demjén szám sorai: “a szomszéd átfolyik a karosszéken.”) Még mielőtt így járnék, rászóltam: üljön inkább a mögöttem lévő ülésre, mert úgy kényelmesebb mindkettőnknek. Oldalra fordultam, hogy tudjunk beszélgetni azért, addigra elővette a telefonját és felhívta lányát és egész utat végigbeszélte vele. Nem beszélgettek! Beszélt, utasította: “írd meg a leckéd! Egyél! Pakolj be a táskádba! Ha odaérsz holnap a suliba, hívj!….”

Ő szállt le hamarabb. Odaszólt felém: “majd hívlak!”

Megkönnyebbülten néztem utána, .. láttam, amint megy és hátra sem néz, nem integet. Felsóhajtottam.